…tanulok, ebből adódóan most eléggé nem jó nekem! lehet örömtüzeket gyújtani!
igen, én mától szeptember 22ig éjt nappallá téve tanulok.

nem önszántamból vagyok hülye, nem ment el a maradék eszem, és túlbuzgó sem lettem, csak most azon vagyok, h abszolváljam a tavaszról “megmaradt” pp. szigorlatot. (pp. = polgári perrendtartás, de hülyeség, h így hívjuk, mert a tárgy neve igazából polgári eljárásjog)

most jöhetnék azzal, h igazából nem tehetek róla, mert lelki zürzavarban voltam, meg azzal, is h ez az első ilyenem eddig… de igazból teljességgel felesleges. én buktam meg, elég buta körülmények között, ugyhogy most magamra vethetek, és magolhatok. így jártam! nincsen ezzel semmi gond, ez a dolgok rendje. csak most azért egy kicsit mégis szar…
és tulajdonképpen egy éltere megtanultam akkor, h nem szabad elveimet föladni! és az elmélet – amit semmibe vettem júnisuban – a következő:

ha feljelentkeztél egy vizsgára, elmész rá! ha már odamentél, bemész vizsgázni! ha bementél vizsgázni, akkor nem adsz vissza tételt!

na, én feljelentkeztem, elmentem, bementem, visszaadtam… debil voltam! hadoválni kellett volna, hátha véletlenül mégis kettes. veszíteni való ilyen szituációban igazából nincsen!

nem akarok túldimenzionálni semmit, de azt hiszem az utóbbi hetek legrosszabb napján vagyok túl…
borzasztó fárdatnak érzem magam. napközben az iroda minden energiámat leszívta, aztán hazajöttem, és csak fokozódott a helyzet. jó előre figyelmeztetek mindenkit, h ez megint egy pszicho-izélős post, úgyhogy a gyengébb lelkületűek inkább a Reader’s Digesttel folytassák!

szóval a helyzet az, h borzasztó büszke voltam/vagyok magamara, mert évek óta most először nincs “jajdekárvégeanyárnak” érzésem. úgy gonodlom, h egyetemistaként a szeptember igazából elveszítette nálam mumus jellegét (helyét átvette a december), a nyári bulik csupán áthelyezik főhadiszállásukat a Balcsi partról, és egyetemi bulik formájában tombolnak tovább. (ohh… menniyre szépen fejezetm ki ) egy kicsit talán vártam is már, mert ezek egészen más hangulatú partik, és imádom őket… ugyhogy mindenki nagyon gyorsan költözzön vissza, és jövő 7en kezdhetünk is!!!
tehát nálam, a nyár végi depreszziózás ilyen téren teljes mértékben kimaradt.

arra viszont csak tegnap döbbentem rá, hogy 2 év után ma töltöm utolsó estémet ebben a lakásban.
utálom az elmúlást! nem tudok mit kezdeni vele! minidg úgy érzem ilyenkor, h apró dolgok is jeletőségteljessé válnak, hirtelen borzasztó értékesek lesznek, és persze ettől elérzékenyülök.

hihetetlen, hogy évek elférnek néhány dobozban, amit az ember halomba rak az előszobában aztán elhord… csak néhány tárgy, kacatok, amiket megőrzünk, és hirtelen sokkal több mindegyik. hiretelen ez minden, ami megmaradt. ragaszkodni kezdünk hozzá, és elképzelhetetlennek tartjuk, h valaha is megválunk tőlük, bár néhány pillanattal korábban, mégcsak észre sem vettük őket a polcon, annyira természetesnek tartottuk őket. ott vannak, voltak, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, h lesznek is… és a végén az egész életünket beletesszük szépen, rendben néhány dobozba.

nah, én ebben a hangulatban pakoltam ma este, és közben végig az a nap jár a fejemben, amikor először jöttem ide. most ugyanúgy állnak itt a dobozok mint akkor, épp csak az irány változott meg: be helyett, most ki. lehangol! szentimentális vagyok, különösen lakás/ház témában. nem tudom, h jó-e vagy nem, de én egyetlen helyen élek születésem óta. elképzelhetetlennek tartom, h kiköltözzünk onnan, és bár tudom, h ez itt “csupán” egy albérlet, ahonnan most egy másikba cuccolok… nem is olyan messzire… csak a másik utcába… csak 50 méter… a szomszéd ház… de akkor is. nekem ez itt sokkal több! szerettem itt lenni! imádom ezt a lakást!

itt hagyom a galambjaimat, és velük együt az ornitológiai megfigyelőközpontot, itt maradnak az ajtó repedései, meg a falon a szögek helyei, meg belőlem is egy darab azt hiszem… meg nem is tudom ki fog ezentúl köszönni vasárnaponként… nem akarom, h reggel legyen.

és hogy mivel nyugtattam meg magamat?
hát arra koncentráltam, h menniyre jófej lakótársaim lesznek. vagyis csak remélem róluk, h azok, mert 2 sráccal fogok lakni, akikkel még nem láttuk egymást, sőt, ha korrekt akarok lenni, akkor még a szobámat sem láttam…
azért nem hinném, h teljesen normális vagyok, bár soha nem is állítottam ilyet… hogyan is tehetném?!

van az úgy, hogy bizonyos embereknek csak akkor jutsz eszébe, amikor éppen nincs más! és akkor általában elég erőteljes intenzitással keresi a társaságodat, majd hirtelen semmi.
ennél kevés dolgot utálok jobban! a barát legyen mindig barát, különben kár így nevezni! és mennyire furcsa, hogy éppen ezek az eberek -akik egyébként a legkevésbé érdemlik meg- állnak legközelebb a szívünkhöz, ők tudják a legnagyobb fájdalmat okozni nekünk ilyen dolgaikkal.
ez azt hiszem úgy van -legalábbis nekem mindig ezt mondják-, hogy azokat bántjuk a leginkább, akiket a legjobban szeretünk. nyilván azért, mert ezek az emebrek azok, akik mellettünk állnak bármikor, és akikről tudjuk. hogy mindig is ott lesznek, történjen akármi, és bele sem gondolunk, hogy figyelmetlenségünkkel talán elveszíthetjük őket. de miért nem? miért nem látjuk azt, aki szeret bennünket, és miért tartunk természetesnek olyan dolgokat, amiket egyébként nagyon meg kellene becsülnünk?
mindennek csak az elmúlás ad értéket…

amint hallom ajándék koronámmal és varázspálcámmal sikerült divatot teremteni!
rendkívül megtiszetlő.
Ricsike, jól eltalált ajándék volt, pusszantás érte!

ma utánanéztem az interneten, és megállapítottam, hogy mégsem vagyok narkolepsziás. borzasztó megnyugtató. bár minden jel erre utalt, a tünetek – legnagyobb örömömre – mégsem stimmelnek. tehát legfeljebb az látszik igazolódni, hogy egy lusta álomszuszék vagyok, de ez még messze nem kóros! hurrá!
a gyanum ezért volt egyre erősebb, mert a tegnapi napot gyakorlatilag sikerült teljes egészében az ágyban átvészelnem, aztán este mégis elaludtam DVD-zés közben, és reggel – 12 óra alvás után – még mindig tudtam volna alcsizni, de már szégyeltem magamat. és délutánra így is rámjött a szundíthatnék… na, és ez csak egy azoknak a napoknak a sorából, amelyeket hasonló körülmények között töltöttem ezen a nyáron.
elgondolkodtam (mert én olyat is tudok…) és penge éles elmémmel rájöttem arra, hogy minden a nyaraláskor kezdődött… mindennek elrontója az volt. ott ugyanis napunk jelentős részét hevervealudva töltöttük Biámmal, ami annyira megszokottá vált, hogy 2-3 óra magasságéban azóta is álmos leszek minden áldott nap.
megdöbbnető, hogy az emberek életük csaknem felét alvással töltik. 70 évből legjobb esetben is 30-35 évet átalszunk. eléggé durva! elpocsékoljuk dárga perceinket…
a végső következtetésem az, hogy takarékosabban kellene bánni az idővel, ami megadatott, mert sokkal értelmesebben is el lehetne tölteni, mint alvással. például mehetnénk éjszakai libikókázásra, vagy körtétlopni, mert sötétben az biztosan könnyebb, kisebb a lebukás veszélye, de a fotoszintetizálást inkább halasszuk a nappalokra, mert az sötétben úgysem menne, akkor meg kár a próbálozásra pazarolt energiáért.

a mai napot roppant hasznosan kihasználtam: egesz délután az ágyban hevertem és lustálkodtam, de mindez azért volt, mert délelőtt, amikor felkeltem megláttam, h még mindig zuhog az eső, és pocsék idő van, és kb. az élettől is elment a kedvem, ugyhogy bosszúból úgy döntöttem, h jól nem megyek sehova. kényelembe helyeztem magamat, és megnéztem jó sok Gilmore Girls-t, ami már önmagában kellemes program nálam, főleg csoki, és Haribo tarsaságában.
úgy elröppent ez a nap, h észere sem vettem.
este meg azt hiszem melegszendvicsezős, filmnézős izébizé lesz, ami szintén nagyon mókás dolog. tehát a lustálkodás tovább folytatódik…

nem történt tragédia! csak vége a nyárnak!
mindenki megnyugtatására: lesz jövőre is! üzenem mindenkinek, hogy kár depressziózni, siratni meg egyebek…
ősz power…
have fun at school!

miért úgy működik az élet, hogy aki fontos nekünk az sosem tudja ezt, akárhányszor próbálod is kifejezni, aki meg egyáltalán nem az, nem veszi észre magát???