az egyetemista akkor jár a legjobban, ha igazságérzetét kikapcsolja. ez tény. azt, hogy 10 perccel később esnek be, további 10 percet parádéznak lehetetlen dolgokon, pofátlanságnak nevezik. marad alig 20 perced 3 kifejtősre. semmi gond. jah, hogy a másik csoportnak ugyanerre 45 percet adtak. így jártál barátom! miért kezdődik a neved kurva B betűvel?! szóljál anyádnak, de inkább apai nagyapád ükapjának, hogy gondolja már át kicsit jobban, mielőtt anyakönyvezteti azt a gyereket, ugyanis szívás lesz a vége. és naugye! de az is egy lehetőség, hogy bemész arra a tanszékre…

tanulok. ahelyett, hogy rohannék. száj tátva. lélegzet eláll. Sándorfi István kiállítás van. óóónem. nem lehet, hogy én nem látom…

én csacska! majd’ elfelejtettem:
Nuclear weapon technology! D + T = 4 He + n + 17.6 MeV.
és most várunk…

már csak 266 nap van a születésnapomig.
mindenki örül…

túl szőlészeten, borászaton, erdőgazdálkodáson, földtörvényen és még megannyi érdekes témán, valamint 2 házidolgozaton, amiből az egyik különösen izgalmasra sikeredett, most végre vége a 7végémnek. az asztalomon balkéznél tornyosuló könyvhegy így már csak fél méterestre zsugorodott. az igazat megvallva nem sokkal volt magasabb. hurrá. holnaptól megérdemelt pihenés… helyett mókuskerekezés újra. hiába, messze még a white & case.

azért reggeli közben volt időm “kultúrálódni”. feltöltöttem szervezetemet a nagyvilággal. a legmegfelelőbb forrásból. igen, bevallom. én szoktam. nem magyarázom. ciki, nem ciki… épp ennyi időm van újságolvasásra egy nap. amíg elfogy a reggeli. sajni ez az egyetlen, amit maximum 8 és fél perc alatt ki lehet végezni. ezzel jóindulatú voltam, mert az elsőtől az utolsó betűig számoltam. azért ez több, mint optimum. szóval ma reggel. reggeli. blikk. döbbenet. sztárok és az örökbefogadás. állítólag divat gyereket “importálni” egzotikus, és igen szegény tájakról. és ez kit zavar??? ha ez tényleg divat, akkor én erre azt monom, hogy végre valami, aminek legalább értelme is van. mert ha így 5 árva gyerek menekül meg a nyomor elől, akkor 5, ha 689, akkor 689… épp ennyivel több a nullánál. és, ha Madonna éppen azt találja ki, hogy gyeretek akar Malawiból, akkor nem azt kellene feszegetni, hogy vajon plusz 10 000 eladott lemez reményében teszi-e, vagy talán azért, mert megteheti, és véletlenül emberség is szorult belé. nem mind1?! miért nem örülünk, hogy egy valaki, már megmenekült? egy valaki már nem szorul gyógyszeradományokra, segélyélelmiszerre. valaki már egész biztosan nem lesz azok között, akik holnap éhenhalnak… még ha ez nem is segít a többi x ezren. egy élet is élet.

ehhez képest egész véletlen, hogy tegnap éjjel UNICEF oldalt olvasgattam. találtam egy érdekes beszámolót Szudánból. az élet mégis igazságtalan. és tényleg kegyetlen. és ez most nem úgy, ahogy máskor mondani szoktam… most tényleg az!

2 látogatás dél-koreából. meghódítottam a világot. ennyi.

szeretem ezt a zenét. legjobb video kereségélés közben ráakadtunk a klipjére. nekem az is tetszős eléggé. elgondolkodtam. megdöbbentem. megint az idő múlása. megint ezzel nem bírok mit kezdeni. mi lesz az emberből? megöregszünk… marad a falon néhány kép. mosolygós, fiatalos. nagyim jutott eszembe, aki gyönyörűségesen szép volt, és ha ránézek látom az arcán azokat a vonásokat. még most is ott vannak. 82 év igyekszik eltakarni, de nekem megvannak!
no, és akkor a Tablók könyve. alig vártam, hogy hazaérjek csütörtök este. imádom az ilyesmit. jól átlapozgattam. megkerestem benne mindenkit, aki csak eszembe jutott. a sok fiatalt. ott voltak… 18 évesen. jó lenne úgy maradni örökre.

p.s.: és mondhatjátok, hogy morbid, de én az szeretném, ha temetésemen életem legszebb pillanatai pörögnének, hogy mindenki lássa… és senki ne sírjon, nevethessenek, hogy boldog ember voltam…

vane egy szuper hambizó a Citrom utcában. útba esett. két optika között félúton. épp a legjobb helyen. oldandó a “habókáskicsitszöld vs. bizniszmenfekete” problémát betértünk. anyával, aki egyrész hazataxizott, másrészt véleményezett. a kettő között meg hambizott velünk. és kacagtunk. rajta/vele. felváltva. nagynak találta az adagot, ami miatt teljes kétségbeesés lett urrá rajta. nem tudott sehonnét sem hozzákezdeni. a pincérnő remek helyzetfelismerő-képességének köszönhetően kisegítette evőeszközzel. így méginkább nem ment. viszont annál jobban röhögtünk. ezzel végképp megállt a tudomány. maszat mindenhol. kosztümre vigyázás. blúz nem leevés. fele otthagyás.

és, hogy ma se maradjatok bölcsesség nélkül. tőlem, nektek itt ez: az alvásról le lehet szokni!
egyetlen egy trükkje van a dolognak. nem szabad kísértésbe esni. egy napra sem. ha egyszer hagyod magadnak a lustulást, sokáigalvást… véged van. elvesztél.
nálam ez így működik.
tehát, hagyjunk fel a feleseleg időpocsékolással! kevesebb alvás. több kávé. éljen az éberség.

puszedliszív. marcipános. hmmmmmmmmmm…
mindenki egye! a legfinomabb.
meg a milka crispy joghurt.

impossible is nothing.

összeszedtem magam. megpróbálok kicsit normális lenni. épp, ahogy pajtásaim kérték tőlem. elképzelhető, hogy így akár egyszer talán még keresztanya is lehet belőlem… nemde?
a lényeg: átértékeltem helyzetemet. lehetetlen mégsem létezik. elhatároztam, ennyi.

továbbá. minden nap eszembe ötlik valami velős dolog. negyedét sem osztom meg a világgal. jobb így. ennek köszönhetem, hogy még mindig utcára engednek. meg emberek közé.
ilyen pillanatomban jött a színháztörténetet megváltó gondolat is. forradalmi ötlet. hehe. nem! akkor sem! majd, ha munkanélküli jogász leszek. Manna értékesíti papír formát öltött nyöszörgéseim, és milliomosok leszünk… na akkor. megcsinálom. csuda színház lesz. majd meglátjátok.
mindebből csupán mai megdöbbentő szembesülésemet szerettem volna kihozni. megvilágosodtam (már sokadszor). nyilvánvalóvá vált számomra, hogy minden áldott nap évforduló. a ma is. tegnap is. holnapután is. csak nem mindig tudjuk pontosan, hogy milyen apropóból. november 22. eddig már 22 alkalommal. és fogalmam sincsen, hogy milyen jelentős dolog történt velem ezen a napon. akármikor.
nem mintha számítana. csak úgy elgondolkodtam… és majd holnap is.