az egész úgy kezdődöt, hogy a véres dárdának öltözött Nicole Kidman illúzióromboló módon a szokásos and the Oscar goes to… fordulat helyett a lényegesen szimplább the winner is… kifejezést használva adta oda valakinek a szobrocskát, ráadásul valamiért (kábé a legjobb díszletpórszívózó), amire már legkevésbé sem emléxem. nagyjából ezután tíz és fél perccel mentem el aludni. igen. nőből vagyok. a vörösszőnyegesdi, estélyi és frizura mutogatósdi után valljuk be, hogy legfeljebb csak az utolsó fél óra bír jelentőséggel. ráadásul cseppet sem enyhítette a közvetítés késői/korai időpontjából fakadó kínokat az Albert Györgyinek nevezett idegesítő jelenség. jobb lett volna, ha csöndben marad, mert így legalább az angol szöveget lehetett volna hallani, amivel lényegesen többre mentünk volna. sebaj. reméljük Panna jövőre nem fog szülni. mivel én három után ágyba bújtam, és csak hat előtt kapcsolódtam be ismét a muriba, így lemaradtam Györgyike krokodil könnyekkel megspékelt privát szappanoperájáról, Leo és Mr. Clooney miatti extázisáról, de Ricsi kellő átéléssel avatott be a részletekbe. ezúton köszönöm neki!

további említésre méltó momentum Morricone életműdíja épp Eastwoodtól, ami csodaszép gesztus (és akkor is ő a legnagyobb vadnyugati hős), Babel legjobb filmzenéje (naná, különben azt hittem volna, hogy minden akadémiai szavazó süket), és Whitaker akit kedvelünk erősen. szép pillanat volt egymás mellett látni Coppolát, Spielberget és Lucast, de valljuk be, hogy ekkor már majdnem teljes bizonyossággal sejteni lehetett, nem véletlenül vonultak ki oda így ők hárman. persze, hogy szeretjük Scorseset, nagyszerű rendező, nagyszerű a film is, de talán valóban nem kellene elfelejteni, hogy ennél jobb rendezései is akadtak, és azt sem – amire Ricsike hívta fel figyelmemet -, hogy a Tégla remake. no, persze tudjuk jól, hogy talán nem is feltétlenül ennek az egy filmenk szól a díj, talán inkább törlesztés az elmaradottak miatt, és ebben a tudatban azt hiszem minden a legnagyobb rendben is van így. mostmár azt hiszem csak Bono béke-Nobelje lehet a következő. izgatottan várjuk. ha viszont nagyon szőrös szívű lennék, azt mondanám Alejandro González Iñárritu sokkal jobbat hozott össze a Babellel, így talán ő is megérdemelte volna. kiváltképp, akkor ha szigorúan csak a filmeket vesszük alapul, és mondjuk letakarjuk a Scorsese-multat.

kiütéssel győzött az influenza. 39,2. szevasz. az miért van, hogy gimiben valahogy sokkal menőbb volt betegnek lenni, otthon héderezni, egész nap orrot fújva tévét bámulni, pizsiben lábat lógatni? most még csak hasonlót sem érzek. az egyetemi legális lógás ennyire elveszi a betegség varázsát? ezt a beteg társadalom nevében kérem ki magamnak! követeljük vissza csekélyke kis örömünk. most!

anyukám nagyon jó barátnőjével, és családjával esett meg a történet. különös, az ember hajlamos azt gondolni, hogy ilyesmibe csak idegenek keveredhetnek, és csak akkor érzi, hogy tenni kell, amikor saját környezetében látja a bajt. hiba.

tudom, de vagy kedv vagy idő híjján voltam. lótifuti. ha meg nem, akkor inkább olvasgattam. másokat. van, akit nagyon szeretek, mert stílusos, mert vicces, mert töprengtet. másokat meg magam sem tudom miért. csak ámulok és bámulok, és nem azt tartom fantasztikusnak, hogy az ízlés ritka dolog, sokkal inkább azt, van aki kifejezetten úgy hiszi van neki, és ha ez nem lenne elég büszke is rá. szegény. pofon a műfajnak, az ám!

az elmúlt néhány nap kerek volt úgy ahogy van. leírnám minden pillanatát. nyilván nem menne. hiába hallom a mókuskerék zakatolását a bal fülemben, ha a másikban mindig valami édes dallam szól, amitől csak mosolygok nagyokat. tökéletes.

kedden felező buli. nem, sajni már nem az egyém. a sajátomat skippeltem. állítólag nem volt megrázó élmény, ugyhogy talán így is teljes értékű felnőtt lehet belőlem. nem tudom, térjünk vissza rá negyven év múlva, és megmondom…
szóval ők feleztek, mi meg megpróbáltunk nem ünneprontók lenni, és átérezni a nap jelentőségét. nem vagyok rá büszke, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az első két üveg pezsgőt felelősségünk teljes tudatában, mitöbb előre kitervelt szándékkal követtük el Mannámmal. az, hogy ezek után Zilinél bólé várt a meglepetés erejével hatott, ergó teljesen vétlen vagyok. a vodka-RedBull akció Univban már kifejezetten a véletlen műve. azt hiszem bárki ugyanezt tette volna, kiváltképp akkor, ha annyira szereti a szóban forgó kombinációt mint én. tehát szép este volt. egészen addig amikor a hajnali fényekben megálltam a bejárat előtt, és villámcsapásként ért a felismerés, hogy kulcsom Manna táskájában maradt, aki már igen korán lelépett. no kulcs. no alvás. most légy okos domokos! telcsi Manna, aki nem veszi föl. fakk. sebaj, akkor alszom Ricsikénél. hopplá, reggel jelenés az irodában. a workernek white collart kell ölteni, ami házon kívül felettébb problémás. buli szerelésben meg hát azért inkább talán mégsem. kilátottmár… nemde? az agy kattog, a megoldás megszületik, már csupán a szerencsés kiválasztottra kell rábökni. Csépé lett. csudira örülhetett nekem. beengedett. ugye milyen kedves tőle?! és nem is utált. anniyra.

a másnapot gyakorlatilag átagonizáltam. suli off. zombimozgás, kávé, ásványvíz felváltva, és bevallom a hátam közepére sem kívántam az esti mozit. pedig… pedig rettenetesen vártam már.

egy idős nő tűzpiros ruhában, kendővel, magas sarkokon rohan a sivatagban valahol Mexikó határán. kétségbeesetten. míg a világ másik felén két ember olyan közel kerül abban a csókban egymáshoz, amenniyre talán soha. egy pillanatra, ott a kunyhóban, üszkösödő vállal, pisiben fekve, miközben edényt tesz lábai közé, és csak szereti, és csókolja. végtelenül szürreális, és mégis annyira-annyira valóságos, mint minden egyes eltelt nap itt a Földön, ahogy élünk egymás mellett milliárdan, ahogy összefonódnak sorsaink, ahogy hibázunk, és hibáztatunk, szeretünk, és szeretve vagyunk, sírunk, és nevetünk. s benne az város, nekem már csak hab a tortán. (L) Tokió. nem tudok betelni. Bábel.

s mielőtt vége lenne a hétnek Herr Pecér megkapta a szalagját. bevallom nagyon irigylem. jó volt. jó lenne megint. öreg vagyok. nem ér. én is akarok matrózblúzt, meg palotást, meg csini estélyit, meg érettségit is… megint. azt hiszed perverz, mi? majd rájössz…

Katalin kislány most úgy fogalmazna, keresem az egyensúlyt.

csütörtökön fordult egyet az év. sokadszor és feledszer. nem is mi lennénk, ha nem ennyire elfuseráltra sikerült volna minden. aztán a késő esti üzenet, hogy mehetek opponálni OTDK-ra kapásból kettő dolgozattal… hát nem lettem boldogabb tőle. de ha akkor tudom, amit másnap egész biztosan letörölhetetlen a vigyor kúszik arcomra. reggel ott várnak a kis delikvensek. öten. és lesem a fedlapokat, kié, honnan, miből… és majd’ kiugrottam a bőrömből. két név, egy egyetem, és az én első évem. egy város, amit akkor nagyon… de most hogy?! és csak nevettem és nevettem, és már majdnem kipottyantak a könnycseppek is, de az talán sok lett volna egy tanszéki tárgyalóhoz, ugyhogy inkább visszafogottan ugráltam el Bettikéig, meg vissza. és már nem is érdekelt a többi három, és nem is tudom miért lettem ennyire boldog. csak mert jó tartozni valahova. kell tartozni valahova. és én szerettem őket. szeretem őket. és tudom, hogy már nem tartozom oda, de mégis. én fél évig pityeregtem, amikor kedd esténkét jöttek a mérnemvagyitt esemesek. és nem tudtam miért nem vagyok ott. nekem ők a csücsök. és jó. és büszke vagyok. és állok majd csinosan a sok sötét öltöny és kosztüm előtt, és ízekre kellene szednem egy dolgozatot, amire soha nem leszek képes, mert nekem ők Mayo utáni, szűk pupillás szerda reggeli latin órák, a zsíroskenyerező, bográcsozó brigád, a lapos tanszéki esték, a hatoscsoport, a naívak és csodálkozók… a rengeteg emlék, arc, izzadós tanulás, móka, az első évem… és ha belegondolok, hogy mindennek hamarosan vége… nem akarom. sok-sok élmény sorakozik egymás mellett a polcon kis dobozkákban, szépen becsomagolva, mint az ajándékok. olyanok, amikre ránézek és nevet a lelkem. nem akarok felnőni, denemám.

tanulj tovább ifjúság, mert az igazi móka ott kezdődik!

csudi lesz! vigyorgunk majd erősen, rekedtre énekeljük magunkat (mármint úgy értem én legfeljebb csak rekedtebbre szerény énekhangom okán) és rázzuk a popsit elsőtől az utolsó számig. ugye? aki nem hiszi járjon utána, de sietősen, mert az idő ketyeg a jegyek fogynak, ahogy hallom. jobb időben bespájzolni. well done!

azért választottuk őket, hogy ott üljenek. ez a munkájuk. mondhatjuk úgy is, hogy ezért kapják a fizetésüket. ebből számomra az következik, hogy senkise vonuljon nekem kifele sehonnan! és itt most nem arról van szó, hogy a kifli melyik feléről is halad az ajtó felé. én sem vonulok ki előadásról – najó… de ennyiszer télleg nem – pedig néha mennyire… anya sem vonul ki az irodából, ha problémája van valakivel, és mindenbizonnyal egy sebész sem dobja el a szikét sietve távozva a műtét felénél, ha nem teccik neki a páciens feje.

továbbá. igazán szívet melengető volt látni, ahogy azt az édes macikát megmentették a kedves amerikai tűzoltó bácsik. bár én majdnem bekakáltam, amikor lezuhant. szeretjük a védőhálót. és, ha esetleg valaki nem tudná már csak mindössze 188 éjszaka van a szülinapomig. jippiii.

elefántharcos hölgy (nevezzük őt B-nek) és partnere (nevezzük őt A-nak) hétvégi, szánkós kiruccanása miatt a tervezett nagy rotty-nap egy hetet csúszott ugyan, de annál mókásabbra sikeredett. az egész azzal kezdődött, hogy természetesen ismét rám kellett várni. mostmár ideje lenne összeszednem magamat, mert így nemhogy keresztanyuka nem lehet belőlem, de még normális sem leszek. rajta vagyok na.

a tekézést, mint olyat alapvetően nem kifejezetten nekem találták ki, de itt jegyezném meg, hogy oly’ nagyon kikacagott kétkezes technikám még mindig eredményesebbnek bizonyult, mint valaki másé, akire elős körben tizet, a másodikban ötöt vertem rá. nem szégyen az Milán! a nehogy megint neked kelljen szólni igen ijesztő dolog, megértem én, hogy jobban izgultál amiatt, mikor jön Bianka, mint te magad. mivel SZA megjelölésű játékos feltett szándéka a háromba kerülés (mellesleg ez most is sikerült neki, amikor rajta kívül még hárman végeztek holtversenyben harmadik helyen… abban a körben konkrétan mindenki dobogós lett), így jövő szombatot egész biztosan bowling pályán kezdjük, mert állítólag abban erősebb.

összegezve a történteket: Milán több alkalommal képzelte magát paparazzonak – vitathatatlanul milliókat érő képeket készített -, Andris kozmetikai túlélőkészletével villogott, én – amikor nem Orion űrhajósat játszottam Tomival – taxist alakítottam felkeltve ezzel egyesek érdeklődédét, és Milán féltő gondoskodását (hol vannak már azok a csudiszép lambériás idők?). szerencsére – vagy talán mások bánatára? – mindenki megúszta esés nélkül. még az a lány is, igaz fodrászt még mindig nem váltott, de nézzük el neki. elvégre akadnak, akik szóban forgó testrészüket inkább belülről tuningolják. ki, ahogy érzi…

van ám képes illusztráció is a vizuális típusok kedvéért.

a nagy rotty-nap ma esedékes. az akció katonai idő szerint pontosan 2000 órakor indul, valahol a Balaton déli partján… az akciócsoport minden tagja készültségben.