valahogy úgy alakult, hogy négy orvos felügyelete mellett sikerült összetörnöm a térdemet. no, nem nagyon. csak éppen eléggé ahhoz, hogy ne legyen feltűnő, ha a sorbanállás helyett a rokkant mosdót választom. most azt hiszem, én vagyok az ügyeletes, aki nem a lábával hódít. bár rendkívül megnyugtató érzés volt amikor a baleseti ambulancián valaki hetvenen felül megjegyezte, nincsen ezzel a térddel semmi gond, nagyon szép ez. nyilván elnéző mosoly helyett némi szívdobogást váltott volna ki belőlem, ha valami vadító medika szájából hangzik el ugyanez, de ott, abban a pillanatban csak az zavart cseppet, hogy az idős forma szerint igen jó lábak funkcionalitás szempontjából kalap szart érnek. egyébként a pécsi Honvéd Kórházat melegen ajánlom minden perverz formának, aki épp unatkozik, van szabad fél napja… vagy netán egy egész is, amit szeretne remek társaságban, és fantasztikus hangulatban eltölteni teljesen értelmetlenül. ez a ti helyetek! a röntgen minden arrajárónak bónusz, tökmindegy mi baja. a nap nyertese azt hiszem az a hajléktalan bácsi, aki felszakadt szemöldökkel jött, de biztos, ami biztos ő is mosolyoghatott egyet a sugarakba bele. élni tudni kell! rólam két felvételt is készítettek sipcsonttörés gyanujával. itt szeretném kiemelni, hogy határozottan térdbántalmakkal érkeztem, kétszer is megmutattam a doktor bácsinak hol fáj, majd azzal a megnyugtató tudtattal távoztam, hogy a sipcsontom nincs eltörve, sem megrepedvel. hát nagyon szépen köszönöm. zárójelben közölték, hogy a térdszalagok meghúzódtak, és némi mészárnyék is látható a képen. előbbi nem lepett meg, ilyen gyanuim voltak nekem is bár mégcsak majdnem sem vagyok orvos, utóbbiról pedig nem tudtunk meg bővebbet. kis mészárnyék gondolom a legjobb helyeken is megesik. a diagnózist követően elhangzott a nap vicce: “mi ez, boka?”, és érkezett tőlem a megdöbbentő válasz: “nem, térd” majd ismét az orvos: “ja, ha boka lett volna kapna rá pihentető gipszet”, így viszont csak naív csodálkozóként távozhattam. meg akartam még kérdezni, hogy azért a gumiharisnyámat használjam-e, de erre lehetőségem már nem volt. hát lassú vagyok bassza meg. a mai világban élelmesebbnek kell lenni. ennyi. és igazán csak zárójelben jegyezném meg, hogy történetem reggel háromnegyed kilenckor kezdődött, és délután fél négykor zárult, amikor az orvos kerek szemekkel szegezte édesanyámnak a kérdést: “miért, az Eszter már elment?”. hát igen, az Eszter már el. fél egykor barátom.
nyilván jobban sajnálnám magamat, ha mondjuk favágás közben szenvedek balesetet, de aki elmegy a tengerre játszani a maffiát megérdemli a sorsát. nem kell azon tűnődni, hogy milyen lenne ha a magyar Mercedesekkel rogyásig megrakott parkolóban az egymás mellett álló magyar Ferrarikból az egyik, vagy mindnkettő, netán az a letakart Aston Martin DB 9 itthon parkolna… nem kell föllibbenni a hajóra… nem kell metálkodni mindenféle brutál vizi alkalmatosságon, és ha nem csak bután nézel, amikor azt mondják vegyél fel rövidnadrágot, mert bevered a térded, akkor majd neked sem rántja le a nagy hullám a bugyid, nem kapaszkodsz majd százötven lóerő után, és nem kell mindenféle furi flikk-flakk mozdulatokat tenned a kárelhárítás érdekében… nah, és akkor nem fogsz azon tűnődni mennyire nagyon szereted is te a magyar egészségügyet…
de meg kell hagyni, a bicegésem igen szexuális, nemde? hihi.
