bárki, aki eddig abban a magabiztos meggyőződésben leledzett, hogy a Deák-téri aluljárót tömegközlekedési stratégia okán találták ki, tévedett. cseppet sem szeretném őket összezavarni, de a látszat csal. kicsit olyan ez, mint az egerek ügye az Utikalauzban… Budapest metrórendszere évtizedekig pihengetett csendben a város alatt, közönyösen kacskaringózva körbe-körbe csupán csak azért, hogy egyszer eljöjjön a nap, amire kitalálták. beteljesítette rendeltetését. nem kicsit.

azt hiszem mindenképpen buhera-díjat érdemel a kreatív megoldás, amivel a nagy ötletbörzések áthidalták a magyar hegyhiány kérdését. iszonytató lejtőink valószínűleg egyhamar nem lesznek, van viszont egy, azaz egy darab metrócsomópotunk, meg egy gagyi békávénk, akinek – hamár ilyen díjosztogatós állapotba kerültem – kivételesen bevések egy piros pontot privát kis szimpátianaplómba. már másodjára cselekedtetek valami, a jegyeketbérleteket! szlogennél viccesebbet. el is töprengtem, vajon Redbulléknak mennyibe került az új-Aba Botond mosolygós engedélye. (épp ennek fényében tartom érthetetlennek, hogy a versenyközpontot nem lehett “földönkívülre” helyezni, de ez legyen az én bajom) tényleg sokat-sokat nőtt a szememben az álatalam vállaltan gyűlölt Butapest… de ez másik mesét érdemel. kivételesen jófej dolog volt ez, és komolyan nemisértem, hogy történhet, hogy a világon másdojára nálunk van ilyen mókamulatság. Mexikót leszámítva tényleg egyedülálló eseményről van szó, amit talán kicsit túlmisztifikálok, dehát mit tegyek, ha nem láttam még ilyet.

ez a sztori nem valami öltönyös forma monológjával kezdődött arról, hogy a helyszín és a Deák-téri aluljáró közötti bármilyen hasolnóság a véletlen műve csupán, és a mozgólépcsőn gátlástalanul száguldozó fiatalok a képzelet szülöttei… a Deák-teret valóban nehezen lehetett felismerni, de ez a sztori konkrétan inkább a média pultnál kezdődött (sokakat itt ért az első meglepetés, amikor mégsem voltak rajta az áhított listán, engem meg azért, mert a pechszériám után mi mégis). ő papíron petőfis, én meg hivtalos megnevezésem szerint a pluszegyfő, ezenkívül életem végéig hálás, ugyhogy menekülj Ricsike, mert üldözőbevettek. ezt az egész karszalag dolgot én nem kifejezetten az ingyen üccsi és hotdog miatt tartom kiemelésre méltónak, hanem azért, mert halandó csak így mehetett le, és… ésés… hát mit mondjak? ennél már csak akkor lett volna durvább sorom ha versenyző vagyok. vigyorogtam. különösen akkor, amikor a sok-sok víájpícica megérkezett tűsarkúban öltönyös pártnerrel, és bután pislogtak a kordonnál, amikor kiderült az ácsiácsi… oda csak “versenyző” és “média”, érezzék jól magukat a korlátokon kívül. én meg akár a pályán is. hát szép ez az élet, mindig mondom.

rommá szivatnak az égiek. minden idegszálam a kiegyensúlyozott és katasztrófamentes életre koncentrál, de jelenleg a probléma minimalizálás című projecktben legfeljebb túlélésre hajthatok.

nem, most kivételesen nem törtem sem autót, sem magamat. minden és mindenki ép körülöttem. nem kellett semmilyen egészségügyi intézményt meglátogatnom. nincs romokban heverő emberi kapcsolatom. nem ragadtunk külföldön. minden határidő betratva, elveszett adatok pótolva. ettől akár boldog is lehetnék. nem vagyok. ha mondjuk hetem kedd délutánnal lehúzza a rolót, kijelentettem volna, hogy jelentősebb anyagi kár nélkül a highlight of the week díj nyertese az a spáros néni, aki legalább kicsit elszégyelte magát, amikor némi korhatáros termékért – ami nem dohányárú – cserébe megmutattam neki személyazonosító igazolványom. mások szemrebbenés nélkül szokták nyugtázni, hogy nem két-három hónapot, hanem alig több, mint öt évet tévedtek. megesik na. de az igazi rábaszás csak ezután vette kezdetét. idén volt már dirrdurr, csittcsatt, kippkopp és nem kevés reccsrotty, és az utóbbi két nap variációja hű folytatója a májusban megkezdett pechmaratonnak. igen, telefont még nem hagytam el. pillanatnyilag ezt a verziót is kipipálhatom.

gyűlöletesen vacak kis készülékkel lett gazdagabb valami rovararcú patkány, akinek remélem mielőbb orbitális tyúkszem nő az összes ujjára, amivel hozzáér a telefonhoz. őszintén reménykedem benne, hogy akkora kezed van, mint a világ legnaygobb sütőlapátja, és akkor majd pillogsz nagyokat, amikor az érintőbillentyű átmegy ízibe. az egész balhéban a legkeservesebb nyomor az sok számmá változtatott fiú és lány, akik mind elvesztek párszáz karakterbe zsúfolt emlékekkel együtt.

ehhez képest tényleg semmiség a pofáraesés, ami a Media Marktban ért, amikor rádöbbnetem – egész egyszerűen, mert rádöbbentettek -, hogy bankkártyám lejárt. teljesen természetes, hogy az új kettő hónapja elkeveredett a postán. immunissá váltam az ilyen szituációkra. gyakorlatilag már csak a kis, gonosz szürke felhő hiányzik a fejem fölül, amiből 24/7 ömlik az eső. már ez sem hozna zavarba. kinyitnám a világ legmókásabb esernyőjét, és az alól kikandikálva mutatnék széles vigyorral figyiszt a világnak. öniróniám egyre dagad, hiába kellene komolyabban venni már az életet, szeretek kívülállóként szórakozni magamon. perverz vagyok, de valami gagyi felhő szélén lábat lógatva unatkozó, rosszcsont angyal nem fog tönkrevágni, denemám! ő még nincs tisztában vele, hogy a rock’n roll én vagyok. ezt neked szárnyas fejvadász!

amúgy metrórájd. és én lent. jipí!

égjen a zsír! meg a malmok. fene a kenyérbe bele abba. vasárnap délelőtt csak én akarok tekervefutva izzadni?!

kapaszkodj meg nyugodtan. igen, én Spice Girls koncertre akarok menni. hátbezonyám. móka lesz.

Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda,
Sok tarka álom és kevés valóság.
Tündérek és mesék víg birodalma,
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
Amelyben minden alma aranyalma
És az marad befőtt korában is,
Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép ajándék.
Maradj gyerek te is hát kis leányom,
Mosolygó lelkű, üde, friss,
Maradj gyerek, szívből kívánom,
Még nagymama korodban is.

(Heltai Jenő bácsi: Marianne emlékkönyvébe)

hát, igeeen. ötödév, csak nem tudom hol osztogatták a welcome drinket. tekintély, az évek, meg a tapasztalat. nem mellesleg vizsgakurzus, kedvezményes tanulmányi rend iránti kérelem (fedőneve: 8. sz. nyomtatvány), absolutorium, szakdolgozat, záróvizsgák, diplomaosztó… szóval indul a banzáj bébi.

csak azt sajnálom, hogy az hurrászeretjükhogymegintiskola-buli idején épp én voltam felül, kettesben valakivel, aki az íróasztalon hevert… úgy hívják 1992. évi XXII. törvény a Munka Törvénykönyvéről. roppant szexuális. amíg a többi hatszáz örült egymásnak, de leginkább az új elsős lányoknak (a kis mellűek se aggódjanak, a szempntrendszer legfelejebb másfél hónap múlva megváltozik), addig az igazi rock ‘n roll arcok csütörtökre gyúrtak.

a klubdélután-hangulat valószínűleg nem véletlen. volt már olyan könnyevzeröhögős vizsgám, amiről konkrétan sajnáltam kijönni. zárójel: a pedofília kriminológiai vonatkozásaiból feleltem. zárójel bezárva. olyan viszont eddig nem, amire sajnáltam bemenni. kora reggeli órákban hágott tetőfokára a hangulat a legkülönböző tanszékek előtt. olyannyira, hogy tulajdonképpen megfeletkeztem arról, én szigorlatozni érkeztem. ha tudtam volna, hogy ilyen eseményeken mindenki ott szokott lenni, aki számít, már csak ezért sem skippelem másik két vizsgakurzusomat. valószínűleg nem véletlen, hogy a társaság krémje ilyentájt indult kerditvadászatra. undorító, link népség, fujj! szívesen elhatárolódnék az eseményektől, dehát mégsem lehetek álszent. én is ott voltam, meghát szeretem őket. pironkodva elmosolyodik. bohóckodtunk, mert bohócok vagyunk. öltönyös és csinosszoknyás bohócok, akik ha meg is buknak, legalább közben jól néznek ki. s tény, hogy az évfolyamelső nem volt jelen, meg amúgy sem a mi köreinkben pörög, de ettől nem roppanok össze lelkileg. főleg, mert azt sem tudom kiről van szó.

végül szeretnék megemlékezni a nap hőséről, aki nélkül nekem ma egészen biztosan eggyel kevesebb szigorlatom lenne meg, akinek nevét eztán imáimba foglalom: ő. bárkinek, aki eztán bántja, velem gyűlik meg a baja!

Eszter kulturálisat jáccik tévedéseloszlató jelleggel című rovat:
kár, hogy Benjamin Breddock újabban csak az Azt beszélikből ismerős. ez hiba. valamint Donald Sutherland, nem csupán a fenomenális Jack Bauer édesapja, hanem ő Mr Jarrett az Átlagemberekből, ami gyerekkorom végtelenítve futtatott filmjeinek egyike. igen, a medencében úszkáló őszi falelvelek szomorúságosak, de ettől még tessék ilyen kultokat is nézni. hurá! és Jude Law feltétlenül jó pasi, viszont a non plus ultra akkor is Al Pacino. jóvanna, kicsit öreg, de attól még jóvágású.

nine eleven. the war. a világ amerikábbik felének. fekete háttéren világító fehér, nyomtatott betűkkel. szerintem teljesen más. nem tehetek róla. “fear is a weapon of mass destruction”. félni hülyeség, emellett még értelmetlen is. arról nem is beszélve, hogy szívtelen nőszemély vagyok. szerinte. szerintem teljesen más. hepibörszdéjbicss

a nagylányok nem sírnak. csak a nap csillog a szemük alatt. ez nem könny. nem. ez csak folyékony napsugár.

mégegy ilyen szürke felhőbe csavart unalmas nap, és nekiállok tanulni. nem vicc. augusztus tizenhatodika az mikor volt? …nah, azóta van nekem tantárgyfelvétel nevű szabadprogram az egyetemen. kijelenthető, hogy nem kifejezetten stresszeltem túl a mikimókát. életemben nagyjából először. nanemár, hogy ötödév… őrüleeet!

a mai délutánon a semmittevést sikerült olyan szintre fejlesztenem, hogy a matiné végül tárgyfelvételbe fulladt. hát nem tragikus? épp három hetes fáziskéséssel, és mérhetetlen érdektelenség közepedte összeállt egyetemi pályafutásom utolsó órarendje. úgylegyen, ámen. nagyon professzionális. minden undoromat legyűrkőzve sikerült öt darab előadást és egy szemináriumot elhelyeznem egy négyzethálós rendszerben, ami rokkant állapotomat figyelembe véve nem kis teljesítmény, valljuk be. bár az ujjaimnak pont semmi baja – amibe az elmúlt hetek eseményei okán túl komolyan nem élem bele magamat – de miközben írtam igen-igen nagy fájdalmaim voltak térd tájékon, valamint a tudatalattimba beégett – még minidig – vastag nyakam gondolata, ami nehezen feldolgozható trauma, és ez is problémát jelentett. vagy a dagi nyirokcsomó az vonzó? mondjuk Schwarzeneggernek bejött a betonoszlop jellegű nyak… a végén még én is akcióhős leszek, vagy legrosszabb esteben is kormányzó.

apropó, hajnali hét után nem sokkal limfómát diagnosztizáltam magamon, és nem kevés Szőke kapitányt jutattam szervezetembe vizuális jelleggel, látószerven keresztül, és még hallottam is mellé. ügyibaba. kéne egy kis napsugár a szatyromba.

update: aszonták menjek meseírónak, de én inkább lakberendező szeretnék lenni. vagy művészettörténész. vagy építész. meg régen filozófus is akartam. elkeserítő, de pillanatnyilag a jogász látszik legvalószíbűbbnek. de nem gond, mert lesz mellé fekete Prada kosztümöm, keményített galléros fehér blúzzal, csudaszép piros Hermes táskával, hozzáillő cipővel. és falmingó is kell.

ez most nem rólam szól.