Some journeys cannot be put into words. New York. 3 am. Blues in C.

A journey brings us face to face with ourselves. Berlin Wall. Returning from a conference.

…és Gorbacsov bácsi mellett, a táskából kikandikáló újságon a szalagcím (ha esetleg rajtam kívül akad még olyan, aki pont nem beszél oroszul, és ráadásul még csodafókuszáló szemei sincsenek): “The Murder of Litvinenko: They Wanted to Give Up the Suspect for $7,000.”
óriási reklámok.

óóó, és mégis megtörtént, hogy nem láttam… s már nem is fogom. egy zsenivel ismét kevesebb. meghalt Sándorfi István. későn eszmélek.

…az enyém meg már csak százhúsz nap. jipí.

én sejtettem, hogy a reggelire befalt péksüti nem lesz elég másnap hajnalig. én éreztem, hogy felelősségem teljes tudatában éhgyomorral legfeljebb három pohárig juthatok. de ha mondjuk a hétfőt harminchat órás nappá nyilvánítanák, nyilván lett volna esélyem táplálkozásra. vagy például, ha a szemész néni nem néz teljesen dilettánsnak. a látásrokkantak társadalmában eltöltött iksz évvel hátam mögött lehet, hogy képes vagyok megmondani van-e cilinder. nem, egyáltalán nem azért, mert nekem kibaszott sok eszem van. csak egy apróság miatt: például nem látnék nélküle. nem gondolod néni? szóval, ha nem kellett volna vitatkoznunk azon, hogy van, aki nem is tud róla, de én pont nem tartozom közéjük, akkor maradt volna annyi időm, hogy minden elvemnek pillanatra hátat fordítva bevágjak egy sajtosat a mekiben. de csúnyán bebuktam. és ha elfogadsz egy jótanácsot az életedre nézve: sose menjél borkostolóra olyan blúzban, ami alul bodyban végződik. soha! hidd el, igen kellemetlen, amikor még a harmadánál sem, de te már pisiszüneten, és a vetkőzéskor olyan simán szétpattanó gombok az öltözködéskor már a legkomolyabb készségfejlesztő program kihívásainak tűnnek a hatodik pohár után… és még mennyivel a tizennegyedik előtt.

aztán nem kevés jogásznapos UNIVozással, egy teltházas PENnel, némi belgaszerenáddal, meg sok-sok nemalvással később nosztalgia kupa. na, ilyenre meg tényleg csak akkor menjen az ember, ha képes feldolgozni a tényt, hogy az öreglányok csapatában kézilabdázik. igen, én is sokkos állapotba kerültem. aztán az osztálytalálkozón mégjobban. mert amíg ő albumnyi barátnőt, kutyát, feleséget, gyereket hozott az életéből (szigorúan ilyen sorrendben), én néztem a képeit, és azon töprengtem, vajon milyen fotókat hozhattam volna? mulatozásokról, nyaralásról, új cipőről, új táskáról…? miközben ő életben tart egy élőlényt, akik konkrétan ember, és marha kicsi. és hűde nem vagyk én még seholsemnem ettől. [hátul összefont karokkal, pironkodva elmosolyodik, és elmegy életeset játszani...]

faszkivan. komolyan.

szuszogok. ültetek. variálok. cicás pecsételek. kucorodok. szeretek. vigyorgok. napba nézek. eprezek. velük együtt. bohóckodok. maszatolok. jövök. megyek. néha magam sem, hogy hol is van az ott. de innen oda. onnan ide. meg a haboskávé. sugarak a téren. és hallgatok. érzek. nézek. óriáspalacsinták. kacagunk. mókás teszkózunk, ahogy csak mi. koronát igazítunk. fotogének vagyunk. és van bokrétám az asztalon, labilis idegállapotom, majdnem elkezdett szakdolim, szorongató határidőim, nemsokára mobilabulim, csuditavaszom, temérdek időm, sok-sok mosolypillanatom. emlékbe. és bejegyzek. végre. szóval…
jelentem, életben. mitöbb.

én a tibetiekkel vagyok.