29
hé, arról eddig nem volt szó, hogy Goldfrapp is. én miért nem emlékszem? én miért csak most? és izé, meg különbenis. azt a balatonsoundos mindenségit neki, ejj! akkor ezek után értelemszerűen én vagyok az utolsó, akinek még hír a szeptemberi Coldplay. hát pff! és megint a dilemma. mert minden egyes évben elhatározom a sosetöbbetnemet, és persze mindig jön valaki, aki miatt először csak megfordul a fejemben, hogy ejjdejó lenne kimenni, ha engedélyezném magamnak, ha nem volnának elveim, és izéhozé… aztán, egyre többször jut eszembe ugyanez, aztán már az is megfogalmazódik bennem, hogy jó, oké, akkor tényleg ez az utolsó, a leges-leges-leges. aztán valahogy megint ott találom magamat a híd előtt, és megint mozizik a szemem. nade, ő mégiscsak Alanis Morissette.
és tudom, hogy most tanulás van, és pofabe önsajnálat, de én ezt a hatszázhatvan oldalon keresztül kivitelezett agymenést eléggé rosszul viselem. azt írják az előszóban, várják az építő jellegű kritikákat a tanszék elérhetőségeire. szerinted javasoljam nekik, hogy a következő kiadást majd inkább faszságok nélkül távirati stílusban? tegnapra már annyira labilissá vált az idegállapotom, hogy úgy döntöttem, jobb lesz nekem, ha Balcsin nyaralósat játszom, hamár sosem tudhatom meg milyen érzés az igaziból. szóval kifeküdtem napozni, aztán annyi. és nem, nem volt lelkiismeret-furdalásom. cseppet sem. vagyis egyszer majdnem. egy picit. talán. még a legelején, de akkor pont napirányba kellett állítanom az ágyat, és nini, négylevelű lóherét találtam. ott mosolygott rám a fűben. égi jelnek értékeltem, majd vonyítva tájékoztattam az egész családot a fene nagy haligali okáról. persze előfordul olyan is, hogy tanulok. becsszóra.
